Belerokkant-e Andy Murray a világelsőségbe és vajon megérte-e neki?

Avagy: Mindig légy kész, ha jön a szerencse, hogy tudd, mit kezdj vele.   

Miközben mindenki arról vitázik, de legalábbis sokan, hogy mennyire volt “sportszerűtlen” lépés Andytől a Sorsolás után visszalépni az év utolsó Grand Slam tornájától (egyébként semennyire), nézzük meg inkább azt, mi is vezetett odáig, hogy Andy végül visszalépni kényszerült a US Opentől (is).   

Akit bővebben és/vagy jobban érdekel a “sportszerű” vagy “sportszerűtlen” kérdése, íme egy tökéletes összefoglaló írás Kálmán Laci tollából a Salakblogon, mindenkinek ajánlom szíves figyelmébe: 

http://hosszabbitas.hu/tenisz/salakblog/sportszerutlen-volt-e-andy-murray

Ám most térjünk vissza a címben feltett kérdésekhez és próbáljuk azokat megválaszolni. A tavalyi év első felében a teniszt akkor már évek óta uraló Novak Djokovics sok ezer ponttal vezetett az őt üldözők előtt, sőt, olyan mennyiségű pontszámmal rendelkezett a világranglista élén, amire azt megelőzően nem is volt még példa. Elég valószerűtlennek tűnt tehát, hogy valaki egyhamar letaszítsa onnan. Mit valószerűtlennek, gyakorlatilag lehetetlennek. Tekintettel arra, hogy az elmúlt több, mint tíz esztendőben mindösszesen három ember létezett a földkerekségen, aki egyáltalán az első helyen állt, Djokovics mellett természetesen Roger Federer és Rafael Nadal, két dolog látszott elképzelhetetlennek: az egyik, hogy ne közülük kerüljön ki ismét a következő világelső, a másik, hogy Novak 2016-ban elveszítse a trónját. Aztán mégis mind a kettő megtörtént, hiszen 2016. november 7-én Andy Murray személyében avatott új világelsőt a teniszvilág. Azt hiszem kivétel nélkül mindenki, aki bármilyen szinten érti és szereti ezt a sportágat, úgy gondolta: nincs méltóbb utód a trónon, nincs ember, nincs sportoló, aki ezt jobban megérdemelné. Ahogy Andy fogalmazott azokban a napokban: tizenkét éve minden egyes nap azért edzettem, azért játszottam, azért küzdöttem, hogy egyszer ezt elérjem és bár jó sokat kellett várnom rá, de megérte…

Amióta létezik a Nagy Négyes, The Big Four, ahogy azt angolul mondják, azóta emlegetnek sokan egy nagy hármast is, vagyis érzékeltetik azt, hogy a Federer, Nadal, Djokovics triumvirátus mégiscsak az igazi, mert Andy – lényegét tekintve – kevésbé eredményes, mint ők hárman. Ez természetesen a puszta számokat tekintve igaz, de valójában sohasem létezett nagy hármas, viszont annál inkább a Nagy Négyes, melynek mítosza a mai napig nemcsak, hogy tovább él, de szinte egyre fokozódik. Természetesen mindig voltak a négyből éppen kiemelkedőbbek, akiknek jobban ment, nagyon ment, hol a Nadal-Federer, hol a Djokovics-Murray kettősnek, de az az igazi, amikor mind a négyen ott vannak egy tornán és az is megadatik, hogy mind a négyen elődöntőbe is jutnak. Nincs ennél több és bámulatosabb dolog a teniszben. Hirtelen eszembe jut a 2012-es Ausztrál Open, ott például megvalósult ez. Aki látta, emlékezhet, micsoda elődöntőket láttunk és micsoda döntőt. Nincs is miről beszélni, nem lehet ezt tovább magyarázni, igaz nem is érdemes. 

No, de kanyarodjunk vissza 2016-hoz és idézzük fel, hogy lett a lehetetlenből valóság, a megvalósíthatatlanból sporttörténelem. Djokovics még megnyerte a Roland Garrost, életében először, és onnantól kezdve minden, de minden motivációja elszállt, valljuk be őszintén, erre azért senki sem számított. Federer mindennél jobban akarta az egyéni aranyat az Olimpián, konkrétan négy esztendeje készült Rióra, majd pár héttel előtte bejelentette, hogy nem indul sem ott, sem az év második felében sehol. Megsérült. A dráma persze nem velük, hanem Rafael Nadallal kezdődött, aki a Roland Garros első hetében volt kénytelen visszalépni legkedvesebb tornájától, egy nagyon súlyos csukló sérülés miatt. Bár Rafa játszogatott az év második felében, nem volt egészséges és mindennek következtében – a Rióban férfi párosban szerzett aranyérmet leszámítva – eredményes sem. Valóban igaz, hogy így nyílt meg aztán az út Andy Murray előtt, de a sikerhez mások kevésbé sikeres és kevésbé szerencsés éve önmagában nagyon nagyon kevés lett volna. Andynek tizenkét esztendőn át kellett mindig ott lenni a többiek nyomában, edzeni annyit, sőt, többet mint ők, azért, hogy ha eljön az ő ideje, készen álljon. Van egy indiai mondás, amely úgy hangzik: “Mindig légy kész, ha jön a szerencse, hogy tudd, mit kezdj vele”. Ha Andy Murray nem dolgozott volna tizenkét kőkemény éven át úgy és annyit vagy többet, mint Federer, Nadal vagy Djokovics és ha nem lenne pontosan annyira tehetséges mint ők, sohasem ülhetett volna fel a képzeletbeli trónra. Andynek a világelsőség megszerzéséhez ugyanis 2016 májusától 2016 novemberéig nyolc tornát kellett megnyernie: Róma, Queen’s, Wimbledon, Rió de Janeiro (ezért amúgy pontok nem jártak, de óriási meccseket vívott), Peking, Shanghai, Bécs és Párizs, majd a világelsőség megtartásához, egyben az év végi világelsőség eléréséhez még jött a VB Londonban, egy ki-ki meccs, a döntő Djokovics ellen, és az is sikerült.

Hogy meri ezek után bárki is állítani, hogy Andy Murray nem méltó utódja az őt megelőző világelsőknek, nem egyenrangú tagja a Nagy Négyesnek?

Andy Murray elért már mindent, amit a teniszben el lehet érni. Igazán két kérdőjel volt végig a pályafutásában, két olyan cím megszerzése, ami nagyon sokáig lehetetlennek tűnt. Az egyik a Davis Kupa győzelem, hiszen ahhoz bizony csapat kell, nem is akármilyen, a másik pedig a világelsőség, mert hát ha arra születsz, hogy Federerrel, Nadallal, Djokoviccsal teniszezzél egy érában, akkor a legszebb, de a legnehezebb feladatra születtél. Az ugyanis nem volt kérdés, hogy Andy Murray Grand Slam győztes lesz. Az lett. Az, hogy Wimbledonban kétszer is nyerni tudott, elképesztő teljesítmény, brit sportolóként talán a legnagyobb dolog, amit elérhetsz. Hogy a hazádban egyéni olimpiai bajnok leszel, majd négy év múlva megvéded a címedet, olyan teljesítmény, amire még a Nagy Négyesből sem volt képes rajta kívül senki. Ez önmagában elég ahhoz, hogy a sportágadban és a hazádban sporttörténelmet írjál, Sir-nek szólítsanak és akkor is emlegessék a nevedet, amikor már közülünk senki sem jár majd ezen a Földön… Mindehhez hozzátenni a Davis Kupa győzelmet 2015-ben és világelsővé válni, sőt év végi világelsőnek lenni 2016-ban, szavakba már nem önthető teljesítmény.    

Negyvenegy hét. Ennyi jutott Andynek az élen. Több, mint amit remélhetett bárki is, akár Andy, akár mi, drukkerek. Mert nem lett volna igazság a Földön, ha Andy Murray-nek ez nem adatik meg. Hiszen voltak játékosok, ugyan nagyon jó játékosok, akiknek ez megadatott, 1-2 vagy 4 hét erejéig, de tehetségük, tudásuk össze sem hasonlítható Andyével. Nem lett volna igazság a Földön, ha ez a srác Dunblane-ből nem éri el azt, ami a másik háromnak a “klubból” sikerült. Mert ez járt Andynek és ne gondoljuk, hogy vannak a világban véletlenek. Mert nincsenek. Mert nem véletlen az, hogy nem Wawrinka vagy Cilic (stb.) taszította le a Trónról Novak Djokovicsot, hanem Andy Murray és még inkább nem véletlen az, hogy Andy helyére bő egy hete ismét Rafael Nadal került. És az sem véletlen, hogy idén már nem nagyon lesz más világelső, mint Rafa vagy Roger, mert itt nincsenek véletlenek, itt szupertehetség van és kőkemény meló, elképesztő tudás és akarás, és ebbe még mindig nem szól bele senki más, habár most már pislákolnak új lángok, van egy másik fény az alagút végén, de Sascha Zverev, Dominic Thiem vagy Nick Kyrgios ideje még nem jött el, csak közeledik. De a munkát, a kitartást, a küzdelmet ők sem úszhatják meg, habár a tehetség ajándékát megkapták. Talán tudnak majd élni vele ők is. 

És igen, Andy Murray belerokkant a világelsőségbe, de nem hiszem, hogy ha visszaforgathatná az idő kerekét, ne ugyanezt tenné, ne zsigerelné ki a végsőkig a testét, az agyát, a lelkét, és ne azt mondaná utána, hogy megérte.

Mert tudjuk jól, hogy megérte!